Ahogy téged ismerlek, biztosan kutattál már a felmenőidről. Mikor érkeztek az első Drexlerek Salgóbányára?
Rosszul gondolod, nem kutattam a családfámat. Amit tudok, azt a családi legendáriumból hallottam. Ami biztos, a Drexler-ág Besztercebányáról származik, és az 1800-as évek közepén az itteni bányanyitásokkor érkeztek a környékre. Annyit tudok, hogy az üknagyapám asztalos volt, a nagyapám viszont újra bányász lett, és itt halt meg az István-táróban egy balesetben, a háború után. Apám ekkor még fiatal fiú volt, de ő lett a családfenntartó, így nagyon korán le kellett mennie a föld alá, vájárárként dolgozott egész életében. Elég sokat írtak róla a korabeli újságokban, mert munkamániás volt és szeretett dolgozni.

Meghatározó gyerekkori emlékek?
Én Rónafalun nőttem fel, innen ered a természetszeretetem is. Róna akkoriban egy teljesen zárt település volt, emlékszem a tanító gyalog járt föl Zagyváról, még télen is. Az iskola pont úgy nézett ki, mint Móra Ferenc novelláiban. Az egyetlen tanteremben ült valamennyi diák, az elsőstől a nyolcadikosig. Emlékszem arra a szeptemberre, amikor a játszótársaim beültek az iskolapadba, én meg év-vesztesként egyedül maradtam az utcán, de addig keringtem az iskola körül, amíg a tanító be nem hívott, és velem is el nem kezdett foglalkozni.

Megelevenedtek a Kincskereső Kisködmön hősei…
Meghatározó élményem volt a természetközeliség.  Rengeteget játszottunk a falu körül, ismertük a Rónai-lapos minden szegletét. A felnőttek figyeltek, vigyáztak a gyerekekre, függetlenül attól, hogy éppen az övéik köztük voltak-e, vagy sem. Hörcsögöt fogtunk, ürgét öntöttünk, nyáron vizet hordtunk az aratóknak, ugráltunk a szalmakazlakban, de leginkább reggeltől estig szabadon csatangoltunk az erdőben. Emlékszem egy jelenetre, talán ez az első emlékem, megvolt még a vecseklői bánya kötélpályája, ami ment Rónabánya felé, és egy alkalommal, amikor a nagyapámmal arra jártunk, az egyik csilléből egy ember integetett felénk.

Romlatlan falusi gyerekkor.
Gyakran eszembe jut, főleg, ha kimegyek a Medves-fennsíkra, látom a füsti fecskéket, ahogy cikáznak, hallom a szöcskéket, az apróbb neszeket, de alapvetően a csönd vesz körül. Ilyenkor mindig visszarepülök az időben, és egy kicsit el is érzékenyülök, milyen jó volt itt gyereknek lenni.

Aztán jöttek az iskolás évek.
Igen, de ekkor már Tarjánba költöztünk. Viszonylag fiatalon el kezdtem olvasni Schmidt Egon ornitológus könyveit, amikben sok-sok megfigyelést leírt, és azt éreztem, hogy ezeket az élményeket én is át akarom élni. Így aztán már 10-12 évesen gyakran egyedül bolyongtam a Gortva-völgyben, de olyan is volt, hogy fürödtünk a patakban a társaimmal, az egykori szivattyúháznál.

Néhány évtized alatt a természet úgy visszahódította ezt a bányavidéket, hogy aki annak idején nem járt arra felé, fogalma sincs, mi minden volt itt egykoron. De térjünk vissza az ifjúkorhoz, az általános iskola elvégzése után kapcsolatban maradtál ezzel a vidékkel?
Abszolút. 14 évesen kaptam egy Zenit tükörreflexes fényképezőgépet, onnantól folyamatosan fotóztam a tájat és az erdőt. Fotólabort alakítottam ki a fürdőszobánkban, ez okozott némi nehézséget a családnak, mert a fürdő egyben volt a WC-vel. De saját kezűleg hívtam elő a filmeket és nagyítottam a képeimet rendületlenül.

 Megvannak még ezek a fotók?
Nincsenek, én nem őrzök meg semmit, maximum egy évig, aztán kidobom.

De hát ezek között biztosan voltak megismételhetetlen képek is...
Nem tudom, én ilyen vagyok. Szoktak tőlem kérni régebbi fotókat, ha Facebookon fönn van, akkor vihetik, de én már régen kitöröltem a számítógépből.  Ha kimegyek a természetbe fotózni, a pillanatot akarom megragadni, azt a hangulatot, ami körül vesz. Ha sikerül, akkor már a következőre gondolok, és nem nézek hátra. Visszatérve a kezdetekhez, középiskolásként dolgoztam a Nógrádnak külsősként, Kulcsár Józsival laboráltuk a képeket, volt olyan, hogy a kiállítási anyagát is én nagyítottam.

Hová jártál középiskolába?
Erdész szerettem volna lenni, de Sopronba kellett volna költöznöm, és mivel egyke voltam, a szüleim féltettek és nem engedtek el. A Madáchban érettségiztem, építész-technikusként végeztem, a NÁÉV-nál dolgoztam művezetőként. Építettük a megyei könyvtárat, a nyugati városrészt, de Vácon is dolgoztunk.

Hogyan lett ebből madármegfigyelés?
Váltottam, elmentem a Madártani Egyesülethez. Nagyon szerettem volna természetvédelemben dolgozni, de akkor ez a munka csak egy évig tartott. Visszajöttem Tarjánba, vagyonkár-szakértő lettem az egyik biztosítónál, de ez sem tartott sokáig, mert visszahívtak a Madártani Egyesülethez társadalmi kapcsolatokért felelős vezetőnek. Tíz évig tartott ez a munka, rendkívül változatos volt, rengeteg programot és konferenciát szerveztünk még az Országházban is. Szerkesztettem az egyesület folyóiratát, írtam könyveket, filmeket készítettünk. Madárbarát kert címmel országos programot találtam ki és valósítottam meg. Nemzetközi projektekben vettünk részt, nagyon sokszínű és izgalmas munka volt ez, rengeteg tapasztalatot szereztem. Akkor jöttem rá, hogy mennyire fontos az ismeretterjesztés, és nekem van hozzá némi adottságom. Bár az élet legtöbb területén nem vagyok szakember, jól tudom szintetizálni és átadni azt a tudást, amit mások már megszereztek.  Itt egy pillanatra visszautalnék a gyerekkoromra. A jó sorsom úgy hozta, hogy amikor a Madártani Intézet munkatársa lettem, személyesen találkozhattam Schmidt Egonnal, aki nyugdíjasként rendszeresen bejárt az intézménybe, és nagyon felemelő volt, hogy azzal az emberrel, aki gyerekként a leginkább inspirált, az idők során egyfajta baráti kapcsolatba kerülhettem.  Ekkoriban az egyesületnél még az sem volt eldöntve, hogy egy szűk szakmai egyesületként dolgozzunk, vagy nyissunk a társadalom felé. Én azon az állásponton voltam, hogy a természetvédelem nem képzelhető el szűk szakmai csoportban végzett munkaként, ehhez széles társadalmi háttér és támogatás szükséges. A szemlélet- és tudatformálás nem képzelhető el másként. Ennek részeként készítettünk filmeket az egyesületi munkáról.

Tehát innen ered a filmes munkásságod.
Ekkor kerültem kapcsolatba a Magyar Televízió Natura Szerkesztőségével. Kiváló természetfilmesekkel dolgoztunk együtt, például Sáfrány Józseffel és Bancsik Györggyel. Később én is el kezdtem felvételeket készíteni, ezek különböző műsorokban kerültek bemutatásra. Oly annyira, hogy végül otthagytam a Madártani Egyesületet, elvégeztem egy filmes-újságíró képzést és elkezdtem főállásban filmeket készíteni főleg a Duna Televíziónak. Volt olyan év, amikor harminc-negyven 26 perces anyagomat is vetítették. A legutóbbi két MTVA-s filmem a bányászatról szóló Szerencse lent, illetve A magyarság totemállatainak nyomában címmel kerültek bemutatásra. Mostanában geológiai témájú filmtervekkel próbálok pályázni, egyelőre kevés sikerrel. Ugyanakkor az elmúlt másfél-két évben a Geopark tölti ki az életemet.

És mit csinálsz itt a Geoparkban?
Hát ez jó kérdés, gyakorlatilag mindent. Annak idején Komka Péterrel kitaláltuk a Fotósmaratont, és 2013-ban meg is szerveztük az elsőt. Fölajánlottuk a Geoparknak, mert pénzügyileg nem tudtuk volna lebonyolítani. Mi hittünk abban és be akartuk bizonyítani, hogy lehet olyan turisztikai rendezvényt szervezni, ami máshol nincsen, magas a hírértéke, fejlődő képes és marketing szempontból kimagasló eredményeket produkál.

Mit tudsz mondani a jövőről?
A turizmussal azért foglalkozom, mert valójában a tájat akarom megvédeni.  Hogy a helyi társadalom ráeszméljen, van itt valami nagyon értékes dolog, vigyázzunk már rá közösen.  A salgótarjáni turizmus mindig is a közbeszéd része volt. Ha az idegen értékeli ezt a környezetet, az itt lakó is büszke lesz rá, és így ez egy egymásra ható folyamattá válik. Olyan fontos természeti erőforrásokról beszélünk, amelyek nélkül nem létezhet az emberi élet.

Hogyan közelítenéd meg Idegenforgalmi szempontból ezt a környéket?
Nem szabad összehasonlítani a Mátrával és a Bükk-kel ezt a helyet. Harmincszor, ötvenszer nagyobb területekről van szó, ott elfér egy nagyszabású kalandpark, itt viszont kétszer is meg kell gondolnunk, hogy mit, hová építünk ebben a csodálatos, változatos természeti környezetben. Fenntartható lesz-e? Nem jár-e túlzott terheléssel? Elbírja-e az infrastruktúra?

A turizmus soha nem fogja eltartani a várost, ez egy illúzió, de fejleszteni lehet, sőt szükséges.

Eresztvény, 2018 -2021
Az interjút Kovács Bodor Sándor készítette