Fancsik János forrás avató beszéd

Sokan vagyunk. 

Ám ha valaki most nagyon hiányzik egy forrásavató rendezvényről, ha valaki biztos, hogy itt kellene, hogy legyen közöttünk, mert mindig ott volt velünk, minden olyan eseményen, ahol szebb, értékesebb lett a környezetünk, ahol összegyűltünk és szülőföldünk gyönyörű tájait dicsértük, féltettük, akkor az a személy Dr. Fancsik János.

Ő azonban nincs már közöttünk. 

A források azonban továbbra is felszínre fakadnak, néha csordogálnak, néha zubogva törnek elő a földből…mert az idő nem áll meg.

Nincs közöttünk? Dehogynem!

Ez a forrásfoglalás az ő nevéhez kötődik. 

A forrásházat az ő javaslatai alapján alakították ki, ő helyezte el azt a homokkövet, ahonnan a víz kifolyik. Ugyanúgy  folyik, ahogy megálmodta. Még most is.

Ez a tudás a régebbi korok turistáinak a tudását őrzi, azt idézi.

Mert Dr. Fancsik János turista volt. És madarász volt. És fotós. És várépítő. És természetesen orvos. 

A helyi közösség úgy emlékszik rá, hogy olyan természetszerető ember volt, akinek állandóan a környezet szépítésén jártak a gondolatai.

Nem hiszem, hogy én vagyok a legavatottabb ember, hogy ezt a beszédet elmondjam, de örülök mégis neki, mert felidézhettem a személyes kapcsolatunkat.

Természetet szerető gyerekként, aki a fotózással is hiábavalóan próbálkozott már akkor is, a vidékünk már-már művészi értékű esztétikai hatását az ő fotói révén ismertem meg. Nagy hatást gyakorolt rám a vékonyka kis könyve, ami meghatározó inspiráció volt az életemben.
És egyszer csak megismerkedtem János bácsival is.

Akkor még diavetítőről vetítettünk egymásnak felvételeket. Én mondom, nagy elkötelezettségre volt szükség a felvételeimet végignézni. Barátságok, kapcsolatok szakadtak meg így...
De János bácsi nem adta fel, és nem szunyókált el, sőt, jó pedagógiai érzékkel megdicsérte a fotóimat. Érdeklődő és segítőkész volt.

Innen aztán elindultak a közös beszélgetések, a közös programok, tervezgetések, és a közös munkák. Sokszor találkoztunk a lakásán, és szeretett feleségével, Marikával kiegészülve, közösen annyira, de annyira széppé gondoltuk ezt a várost és ezt a vidéket!

Kevés ember van az életemben, akik ennyire kivívták a tiszteletemet és megbecsülésemet.

Irodalmi társaságban is otthonosan mozgott, de teljesen természetes közege volt az is, amikor velünk, egyszerű madarászokkal bográcsozott, vagy kirándult. 

Egy volt közülünk.

Írt verset, ceruzát ragadt és tájképeket rajzolt, gitározott, de ugyanolyan természetességel vette a kezébe az ásót, lapátot, metszőollót, ha valamit helyre kellett állítani, vagy rendbe kellett tenni az ösvényeken, a természetben.

Olyan ember volt, akivel lehetett vitatkozni, mert voltak azért vitáink is. Fancsik János vitái nem az egóról szóltak, nem önérdekből születtek és nem csaptak át sértettségbe, bántásba, hanem tényleg érvek és vélemények összeütközései voltak. 

És mindig maradt a jó kapcsolat. A következő alkalommal más témában újra folytattuk a tervezést, beszélgetést.

Persze, nem volt sok vitánk, hiszen a város jövőjét, a természeti állapotokat többnyire ugyanúgy gondoltuk.

Emlékszem, ha közösen dolgoztunk valamin, akkor mindig elfogadta a saját szerepét, nem akart uralkodni, nem nyomott el másokat, és ha ő volt az, aki irányított, ha az ő elképzeléseit valósítottuk meg, akkor teret adott másoknak. Hú, de könnyű egy intelligens emberrel együttműködni!

Elismert orvos volt, és talán megtehette volna, hogy megérdemelt, tisztes egzisztenciájával a háttérben jól él, és nem foglalkozik ennyit a környező világgal.

De ő máshogy élt jól. 

Úgy, ahogy mindenkinek kellene. Szerényen, nem hivalkodóan, együttműködően és állandóan lakóhelye, a közösség érdekeit nézve. 

Közben szellemi és leki kiteljesedésben is, hiszen közel álltak hozzá a művészetek, több társaságba járt, aktív résztvevője volt a közéletnek.

Itt van tehát közöttünk, hiszen példamutató élete, szellemi öröksége meghatározó még napjainkban is sokunk számára.

Ez a forrás tulajdonképpen nem is forrás ha egy földrajztudóst kérdezünk, de mégis az számunkra. Mert az és kész. Ez a forrás a Zagyva legbővízűbb eredője. 

Nem túl hosszú ez a folyó, de ez a kis folyó tízezer évvel ezelőtt kialakította valahol Nagykáta határában az Alföld legjellegzetesebb mocsarait.
Az Ős-Zagyva folyása megváltozott, a mai Zagyva más mederben folyik, de  a mocsarak még léteznek, a Zagyva egyik mellékvize, a Hajta táplálja azokat. Azaz táplálná, de a klímaváltozás miatt a Hajta kiszárad, így sajnos a mocsarak is.
Ezért a természetvédelem a közeli Zagyvából fogja nagyvíz idején átemelni a vizet a mocsarakba. Ahol tízezer évvel ezelőtt az Ős-Zagyva vize járt, és elöntötte a lapályokat, most a mai Zagyva vize fogja ugyanazt a tájat élettel megtölteni.
És ez a lábunk előtt csörgedező erecske, a Fancsik-forrás vize ennek az életet adó víznek az eredője.

Ez szerintem egy gyönyörű szimbólum.

Köszönöm szépen a figyelmet!