Majdnem road movie… Vagy mégis?

Kicsit váratlanul belecsöppentem egy utazásba. Egy dokumentumfilm előkészítéséhez kapcsolódóan, amolyan mindenes segéderőként lehetőségem volt részt venni egy dél-nyugat európai úton, ahol a filmhez kapcsolódó anyaggyűjtés zajlott. Nem túl megfeszített, ugyanakkor szükséges munka volt, amely során meg kellett tenni 5200 kilométert. A lazán szervezett út tartogatott érdekességeket, kalandot. Lehetőségem volt megismerni pár érdekes embert és felfedeztem néhány különleges helyet.

Néhány fotó bekerült a fotóalbumokba is:

Jelen lenni

Tájak

Irány Olaszország! Első állomás Busto Arsizio.

Huss, elsuhantunk a Dolomitok mellett (de jó is volt a hegyekben, két hete), irány Busto Arsizio, ahol találkozónk volt pár ismerőssel.
A Milánó mellett található Busto Arsizio első látásra egy jellegtelen iparvárosnak tűnik. Amint a külváros környékén kerestük a szállodánkat, nem igazán tűnt csábítónak a hely, ugyanakkor azért nem volt riasztó sem. Lehet ugyan, hogy nem egy turistacélpont (szerencsére, azt hiszem), de este, a belvárosban gyorsan megváltozott a városról alkotott képem. Az emberek ugyanis megtöltik ezt a helyet is élettel, és életmódjuk, életszeretetük, lazaságuk itt (is) ragadós volt.

Bustoban az volt az érzésem, hogy az egyébként rendezett, tiszta és szép belvárosban (az esti megérkezés egy külvároson keresztül bármilyen helyet lehangolóvá tesz) ott bulizik, beszélget, vacsorázik a népesség legalább fele. A belvárosban tömött éttermeket láttunk, zsongás és zsibongás mindenhol, az a jóféle háttérzaj, amikor magával ragad az atmoszféra, hogy itt jó lehet jól érezni magad. A sétáló emberek, a derűs, nyugodt, szombat estére kiöltözött polgárok családi és baráti társaságokba verődtek. Nyilván ez nem újdonság annak, aki Olaszországban vagy Spanyolországban él, vagy gyakran elvetődik errefelé, de én salgótarjáni gyerek vagyok, éjszakai városélményem kb. annyi, hogy páran ordítanak a Fő téren.

Irigylésre méltó ez az életszemlélet. Kisváros ugyan, de étteremben, kávézóban nincs hiány.

Este 11-kor pizzázni, fagyizni azonban nem összeegyeztethető az itthoni életvitelemmel (este hét után már lehetőleg nem vacsorázok), ez megnehezítette az éjszakákat :) (Spanyolországban is), ugyanakkor az olaszok, spanyolok simán bedobnak még ilyenkor is egy kávét a vacsora után. Na, azt már nem!

Csak megjegyzem, 8 euróért már lehetett étteremben pizzát kapni (akkor még nem volt 400 fölött az euró), vagyis annyiért, amennyiért Salgótarjánban is. A pizza teljesen jó étel baráti társaságok laza beszélgetős találkozásához, de azért meglepetésként ért, mert sokáig azt gondoltam, hogy a pizza az inkább egy megúszós turista étel. Tengerparkoton, idegenforgalommal terhelt területeken jóvanazúgy, de Milánó mellett a helyiek is többnyire pizzát, focacciát rendeltek, ahogy láttam. Nahát, a pizza meghódítja Olaszországot is. :) (Pár éve többször voltam a Pó-völgyében szakmai úton és mindannyiszor, minden nap vidéki trattoriákban, turistautaktól távoli éttermekben étkeztünk (pizzázó csak bowling klubokban volt, vagy ott, ahol gyerekzsúrokat is tartottak). Számomra ekkor derült ki, hogy az olasz konyha nyilvánvalóan sokkal változatosabb, izgalmasabb mint amit Magyarországon az olasz étteremekben abban az időben - és talán ma is - láttunk, vagy amit egyáltalán megismerhettünk itthon, és ezekben a tartományokban megízlelhettük ezt a fantasztikus ízvilágot. Pizzát csak egyszer ettünk, egy már fentebb említett bowling klubban, mert az volt a legolcsóbb hely, előző este ugyanis sikerült elszúrnunk a rendelést, és a hely legdrágább menüsorára elment körülbelül egy heti, ha nem a havi ételpénzünk (homár, osztriga és társai. Ezt ne firtassuk!).

Na, de Busto. Költséghatékonysági okokból hárman egy kétágyas szobát vettünk ki. Gondoltam, majd kint alszok inkább a kertben (nagyon szimpatikus kis udvara volt a szálláshelynek), de meglepően sok volt a szúnyog, maradt a felfújható túramatrac.

Az első nap az édes reggeli még jó volt…

A másnap reggelt még Bustóban töltöttük, valamikor majd itt is forgatni kellene talán. Megnéztük, hogy milyen a város, és rájöttünk, hogy a belváros vasárnap délelőtt tökéletes helyszín és időpont a számunkra.Vasárnap ugyanis bolhapiacot tartanak itt. Azok a polgárok pedig, akik még éjjel tizenegykor is ettek, ittak, kávéztak most fitten, kiöltözve korzóztak az utcákon és a téren (lehet, az éjjeli kávézás miatt nem is aludtak). Megálltak beszélgetni az ismerősökkel, ráérősen megvitatták a közös dolgokat, sétáltak tovább. Összefutottunk a tegnapi társaságunk tagjaival is. Lebeszéltek róla, hogy aznap Torinot és Milánót is betervezzük, ezért úgy döntöttünk, hogy a filmünk szempontjából fontosabb Torino felé vesszük az irányt.

Torino

Torino Olaszország negyedik legnagyobb városa. Korábban nem sok látnivalót vagy érdekességet tudtam volna felsorolni a várossal kapcsolatban, körülbelül csak azt, hogy Fiat, Lavazza, Juventus…, “csak”.

Egyenesen a város fölé magasodó hegyre mentünk, Torino egyik jelképéhez a Basilica di Superga-hoz. Nem a templom érdekelt minket, bár tagadhatatlan, hogy az is, és a kilátás a városra, hegyekre is szép. Azért jöttünk ide, mert egy szomorú esemény, a futballtörténelem legnagyobb tragédiáinak egyike is kötődik a dombhoz. A Grande Torino labdarúgócsapatot szállító, már hazafelé tartó, leszállni készülő repülőgép 1949. május 4-én, a rossz látási viszonyok miatt a bazilikába csapódott. Minden utas életét vesztette, a csapat magyar tagjai is. Itt hunyt el a szintén magyar származású Erbstein Ernő edző is, akit minden idők legjobb szakemberei között tartanak számon, egyes elemzők szerint ő fektette le a modern futball alapjait.

A Grande Torino egy legendás csapat volt, egymás után ötször is olasz bajnoki címet szerzett.

A terepszemle után jöjjön egy kis kikapcsolódás. Mivel filmesek vagyunk (mondom nagyképűen magamról is), nosza, nézzük meg a nemzeti filmművészeti múzeumot. Ez így nagyon hivatalosan hangzik, és nem is tudtam, mire számíthatok, amíg az épületbe belépve, azt nem mondtam egy tucatszor, hogy: “Hű!”

A múzeumnak helyet adó épület, a Mole Antonelliana Torino egyik szimbóluma és látványossága. Torino legmagasabb épülete (talán már nem) és egyben a világ legmagasabb múzeuma is. Zsinagógának épült és egy időben a világ legmagasabb téglaépülete is volt. 167,5 méter magas.

Hivatalos neve: Museo Nazionale del Cinema, egyes vélemények szerint Európa legjobb filmes múzeuma. Nekem nagyon tetszett.

A belső tér

A filmtörténeti rész is lenyűgöző, nagyon sok az interaktív elem, és az optikai alapoktól kezdve bemutatja a filmkészítés technikai történetét.
Amikor beléptünk a kupolatérbe, na akkor jött az igazi álmélkodás. Ameddig a szem ellát, a hatalmas térben egy már-már túlzsúfolt, eklektikus, de mégis lenyűgöző hatást keltő időszaki kiállítás volt éppen. Mozis ikonok. Itt aztán Luke Skywalker lézerkardjától kezdve, életnagyságú Alienen, western kocsmán keresztül, Artúr király Excaliburjáig minden volt. De minden. De tényleg minden. Visszagondolva, kicsit olyan volt mint egy nagy Temu raktár, de mégis hatással volt rám az épület, a belső tér, elrendezés, és a filmes utalások, díszletek miatt.. Jó volt a sok nagyszerű filmélményemet felidézni.
Filmrajongóknak kötelező, de családi programnak is tökéletes. Legalább egy fél napot szánjatok rá.

Kicsit még nézelődtünk Torino belvárosában, bejártuk az árkádokat, időztünk a Piazza Castellon, szóval elég időt hagytunk néhány helyi arcnak, hogy feltörjék az autót és kiraboljanak minket. A Transporter pillangóablakát nyomták be, majd feltörték a zárat, ezután megkíméltek minket az állandó csomagpakolástól.

Kivonultak ugyan a rendőrök, de valahogy az volt az érzése az embernek, hogy sok jóra nem lehet majd számítani. Kértek minket, hogy másnap menjünk be a rendőrségre.

Nem úgy terveztük, hogy Torinoban éjszakázunk, ráadásul az ablak hiánya miatt nem hagyhattuk az utcán sem az autót, mert még a megmaradt cuccokra is keresztet vethettünk volna.

Konzuli segítséggel találtunk egy szállást, ahol be tudtunk állni egy zárt garázsba.

Másnap irány a rendőrség, ahol természetesen nem találták az előző napi jegyzőkönyvet az ügyünkről, nyoma sem volt, hogy kint voltak a rendőrök. Ez veszett fejsze nyele. Az épületből nagyjából 15 percenként jöttek ki borús tekintetű turisták. Legalább nem éreztük magunkat olyan nyomorultul.

Na, de mi legyen az úttal? Barcelonaból el kellene hoznunk néhány cuccot, de nyitott autóval nem mehetünk. Vissza kell majd jönni! Azt már nem!
A pillangóablakot a tolvajok befeszítették és belökték a hátsó ülésre. Nem tűnt nagyon bonyolultnak a visszarakása (teljesen érthetetlen egyébként ez a műszaki megoldás egy drága autón), de inkább bízzuk egy műhelyre. Az ajtóval nem volt gond, mert a törött zár miatt meg sem mozdult, beragadt. Feltörhetetlenné vált a feltört ajtó. Ezt már szinte pozitívumként könyveltük el.

Két autószerelő műhelyben is azt mondták, hogy nem tudnak segíteni, de szívesen beragasztják fóliával a nyílást, hogy haza tudjunk menni. Aggodalmas tekintettel, fejüket csóválva forgatták a kezükben az ablakot.

A rendőrség előtt várakozva, miután egy rendőr megnézte az autót, egy svájci bicska segítségével visszaraktam az ablakot. Ekkor már kicsit elhagytuk a mélypontot (ami elég korán, utunk második napján ütött be), így megszületett a döntés: nekünk már mindegy, tűzzünk Barcelonaba!

Mivel későn indultunk el Torinoból, menet közben foglaltunk a Riviérán szállást. Cannes-ban, mert mégis csak ott van a filmpalota.

Cannes

Gondoltuk, hogy ha már ennek a napnak amúgy is annyi, menjünk Monacon keresztül. A pályáról lekanyarodva, egyből lekapcsoltak a rendőrök a Monaco tábla után. Mi keresnivalójuk van, uram, Monacóban? Hm? Hát egyrészt megnézzük a gazdagok világát, másrészt én személyesen, igazi álszent nonkomformista és elitellenes módjára, eltartott kisujjal utálkozok majd… Nem, ezt nem mondhattuk, közöltük, hogy Cannes-ban van szállásunk, és átutazóban megnézzük a csodálatos Monacót.
A szigorú tekintetű rendőr nem volt igazán meggyőzve, de beengedett minket féltve őrzött miniállamába. Ez így nekem rendben van, mondta vonakodva. Menjenek.

Na és meg is néztük…a csúcsforgalmat. Ilyenkor jön az a szöveg, hogy nem értem a gazdagokat, de basszus, tényleg nem értem a gazdagokat…. Hagyjuk is. Monaco zsúfolt. Nem szép. Azoknál az embereknél, akik luxussal körülvéve mutogatják itt a vagyoni helyzetüket egy másik tehetősnek, sokkal gazdagabb vagyok én, amikor a salgói erdőben sétálok.

A csodálatos monacói csúcsforgalom után egy kellemes út következett Cannes-ig, ahol elfoglaltuk a lehető legolcsóbb szállást, amit találtunk. Egy kolostorban. Az udvara nagyon szép volt, és szerencsére beállhattunk autóval is - miután fizettünk ezért a lehetőségért.
Egy esti csobbanást a Riviérán nem hagyhattunk ki. Két percre volt a tengerpart, úgyhogy hajrá! Trópusi hőség tombolt azokban a napokban, extrém meleg volt a tenger. (Már Torinoban is nagy hőség fogadott, és miközben a városban csámborogtunk, párszor azt gondoltam, hogy palócosan szólva, felkarulok ettől a klímától.)
Cannes-ban tenger azért sokat javít a helyzeten, jó volt a vízben, attól eltekintve, hogy valami istencsapása összecsipkedett, úgyhogy egy hétig különösen fájdalmas apró, hm, gennyesedő sebek jelentek meg a lábujjaimon és a lábfejemen. De felőlem egy cápa is megkóstolhatott volna, akkor sem jöttem volna ki egyhamar a vízből.
Egy kolostori szobától ne várj mást csak egy ágyat és egy szekrényt, és a koedukált fürdő is garantált. Nekem lehetőségem volt bevilágítani a teret fehér testemmel a fekete lányoknak, akik utánam jöttek, pedig igyekeztem olyan időpontot választani, amikor egy élő lélek pisszenését sem lehetett hallani a folyosókon.

A reggeli csodás volt, Az olaszok édességekkel megrakott asztalai után, tojás, sonka, szalámi, tej, gyümölcslé, kávé, joghurtok és dzsemek fogadtak minket. Mindehhez friss péksütemény is járt. Egyszerű ugyan a szállás, de nagyszerű a reggeli a menzaasztaloknál.

A kolostorban dolgozó vendégmunkások egyike szívélyesen beavatott minket a kávégéppel kapcsolatos trükkökbe, amit nem maxoltunk ki, nem vagyunk azért korlátlan latte fogyasztásra beállva. Ők ellenben igen, szerintem ha tehették volna, intravénásan is bekötik maguknak a kávégépet.

Gondoltuk, ha már itt vagyunk Cannesban, akkor nézzük meg a filmpalotát, meg a promenádot, rászántunk erre vagy két órát. Nekem a filmpalota csalódás volt, kb. a bázarekettyei művelődési házat is megnézhettem volna. De hát tódult a nép. Kiraktak pár papírmasé sztárt, legurítottak egy vörös szőnyeget a lépcsőn, és a turisták sorban álltak, hogy ott fényképeztessék magukat. Khm, na jó, mi is. Egy kicsit igénytelennek is tűnt az egész. A háttérben valamelyik sztár fejét már megcsócsálta az idő vasfoga (vagy valaki hazavitte emlékbe).

Úgy látom, Gina Lollobrigida fejéből lett valahol a nappali dísze.

Mindegy, hogy kőgazdag vagy, vagy sem, Cannes nem olyan nagy durranás. A tengerpartja sem az, maga a település sem. Természetesen azt megértem, hogy a milliárdoslétrára hirtelen felkapaszkodott honfitársaink miért krúzolnak el ide, kell nekik valami önigazolás, megerősítés, szeretnének a gazdagokkal egy brancsba tartozni, szeretnék elfeledni, hogy minden vagyonuk ellenére valójában csak vidéki suttyók, akik elveszítették önazonosságukat.
Ezt a Riviéra dolgot nem is értem. Nem laknék, de nem is nyaralnék itt. Na jó, ez most elég nagyképűen hangzott, tekintve, hogy itt vagyok (voltam). De hát ezt nevezzük a tapasztalat erejének (nem akarok nagyon előreugrani, de ezzel szemben a Pireneusokben leélném az életemet). A tenger jó, a táj is szép, csak az ember sok. Szép a táj, csak sok itt a …öööö…képmutatás.

A legjobb Cannes-i történet: Álltunk a boltban a pénztárnál, kettővel előttünk egy jó kiállású, tekintélyt parancsoló fekete úriember állt, hosszú, barna köntösben. Elővette a tárcáját, kinyitotta, és huss, kisuhant belőle egy fél méter hosszú bankkártya-kígyó.
Na, megindult közöttünk a párbeszéd mögötte. Azta, az igen, jó sok kártya. Biztos valami közép-afrikai uralkodó gyereke. Tuti 24 karátos a napszemüvegének a szára.

Nem tudom, miért, talán valami apró rezdülés miatt nekem gyanús lett valami, és kimondtam félhangosan: és tud magyarul.

Ekkor visszanézett ránk sokat sejtetően. És persze! A felesége ugyanis magyar, éltek Magyarországon is.

Összebarátkoztunk vele aztán, de nem nagyon mélyült el a barátság végül, mert kiderült, hogy Orbán Viktor a hőse (minden jó sztorit tönkrevág a politika).
Szimpatikus arc volt egyébként.

A másik jó történet, a pályán haladva, valahol Marseilles környékén egy hatalmas szeméttelep fölött legalább 30 barna kányát láttam (de lehet, hogy volt ott vörös kánya is, pár másodperc alatt, vezetés közben nem tudtam tüzetesebben megfigyelni a madarakat). Ez felülmúlta Monacót.

Costa Brava

Ellentétben a rendkívül drága francia autópályákkal a spanyol autópályák többsége ingyenes. Az autópályákra jellemző információs táblákon azonban legalább olyan gyakori volt a Vigyázat, rablásveszély! felirat, mint nálunk az, hogy ügyeljen a követési távolságra. A legkülönbözőbb trükkökkel fosztják ki a jóravaló utazókat. Torino után már nagyon óvatosak voltunk, bárhol álltunk meg, rá voltunk tapadva a Transformerre.

A pályákról letérve jöttek a mumusaim, a spanyol körforgalmak. Az első dudálás és ökölrázással kísért anyázás után visszatértem a jól bevált agresszív malacka stratégiához. mindig a külső sávban mentem be a körforgalomba és onnan is hagytam el. Én így szállok le a bicikliről!

Costa Brava, ott tartottam. Szuper és kész. Csobbantunk egy jót. Gyönyörű a tengerpart, kellemes volt a víz.

Barcelona

Barcelonában egy ismerős családnál szálltunk meg. A kisgyerekeket kipaterolták a kisszobából, így Tiborék az emeletes ágyban aludtak, én pedig a megszokott matracos stílust választottam, csak matrac és takaró arculata most tökéletesen illeszkedett az infantilis természetemhez.

Nagyon rendes család volt, a férfi marokkói származású, a hölgy spanyol (vagy katalán?). Jaszuf szóval és étellel tartott minket, nagyon házias volt. A kisgyerekek a kedvenc csehszlovák mesémet nézték nap mint nap, a Kisvakondot. Így teljesedett ki nemzetközivé társaságunk.

Azért jöttünk Barcelonába, mert egy filmhez kapcsolódóan fel kellett vennünk és hazaszállítanunk néhány tárgyat, relikviát, illetve Tibor, a rendező-producer lebonyolított néhány tárgyalást. Szerencsére volt idő városnézésre is.

Nem csodálom, hogy a világ sok pontján problémát jelent a túlturizmus, itt is rengeteg az ember a városban, és még ha el is akarod kerülni a konfliktusokat, akkor is sorban állsz egy helyi arc előtt a boltban, feltartva őt, vagy próbálsz hosszú percekig szót érteni az eladóval a pékségben (ez mi? mivel van töltve?), miközben már grimaszol a csak egy kenyérért leugró háziasszony mögötted, vagy neked megy egy éltes, kutyáját sétáltató úriember, miközben te az épületeket bámulod, és elővigyázatlanul a megszokott csapására lépesz a kis parkban (megismerkedhetsz a katalán szitokszavakkal), zsúfolt a metró…,de a legnagyobb probléma a lakhatás.
Házigazdánk, Jaszuf ecsetelte, hogy érezhetően mennek föl az élelmiszerárak is, de a lakásárak megfizethetetlenek. Szerinte szükség van a turizmusra, de nyilvánvalóan valahogy szabályozni kell.

Megnéztük a belváros híres Gaudi épületeit kívülről, de a Sagrada Familiaba-ba bejutottunk. Leginkább az fogott meg az épületben, hogy Gaudit a természet inspirálta a motívumok, formák létrehozásában. Lenyűgöző az a teremtő erő és akarat is, ami egy emberben rejlik. Érdemes megnézni a kiállítást is, ha valaki már ott jár.

Esténként az utcákat róttuk, fényképeztem az embereket. Többnyire azonban csak próbáltam tájékozódni. Fantasztikus egyébként ez a nyüzsgés és a hangulat, de aláírom, hogy hosszú távon lehet elviselhetetlen is.

Az árakról csak annyit, hogy panaszkodtak a spanyolok, de Magyarország akkor élelmiszerek tekintetében drágább volt. Barcelona üzleti negyedében 12 euró volt egy három fogásos ebéd kávéval.

Szerintem Barcelonaba a hangulat miatt kell jönni. Ha kimaradnak a kötelező turistalátványosságok, nem is annyira baj. Az utcák, terek hangulata, az esti sodródás, a jellegzetes ételek megkóstolása többet ér. Nekem ez volt a benyomásom.

Pireneusok

Mindig is vágytam a Pireneusokba, de eszembe sem jutott, hogy valaha eljutok ide. Az az ismerős, akihez jöttünk, és akivel Tibor találkozni szeretett volna, éppen a Pireneusokban tartózkodott. Jobban mondva nyaranta mindig ott tartózkodik. Meghívott minket, hogy töltsünk ott el vele pár napot.
Mi is az a pár száz kilométer már?

Innentől inkább fotós beszámoló jön:

Val d'Aran

A Val d'Aran egy 620 négyzetkilométeres magashegyi régió a Közép-Pireneusokban, Katalónia északnyugati részén. Itt ered a Garonne folyó, a képen látható völgyben folyik Franciaország felé. Növény- és állatvilága nagyon gazdag. A települések rendezettek, kőből és fából épült házakkal, sötétszürke palatatőkkel. Felülról olyan mintha egy nagyon gondosan elrendezett terepasztalt néznénk. És közelről is csodásak.
AZ Aran-völgyben és a Baqueira Beret területen töltöttünk pár napot, amely Spanyolország legnépszerűbb síterepe, de nyáron barátságos és szerencsére nem zsúfolt a táj!

Csodás túrautak

Két túrát tettem a Baqueira Beret területen a hegyekben. A hosszabb gyalogtúra során mindössze öt emberrel találkoztam.
Nem terveztem hosszú túrát, de a táj elvarázsolt, és hívogattak a keselyűk is. :) Ez a vidék egyébként Bioszféra rezervátum. nagyon ritka ma már Európában ilyen tmagashegyi régió, amely jól túrázható, és nincs tömeg, élvezed a természetet.

Több tengerszemet is érinthetsz egy túra során. A helyi nyugdíjasok meg is mártóznak a pár fokos vízben. Madarász szemmel is érdekes volt a régió, több keselyűt láttam, vörös kányát, citromcsicsörkét. A Garrone forásvidékén túráztam, patakok, források, hegyi lápok között. A vizes területeken sok sisakvirág nyílt, amivel nagyon kell vigyázni, érintése is halálosan mérgező lehet.

Középkori hangulat.

A ház erkélyén egy okcitán lobogó látható. Az okcitán egy újlatin nyelvű népcsoport a Földközi-tenger északnyugati részén. Főként Franciaország déli részén élnek, de a Val d'Aran régióban is ők jelentik a többséget.

Helyi termékek

Az állattartáshoz kötődnek főként a helyi termékek. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy a Pireneusokban is kiveszőben van a hagyományos állattartás, tájgazdálkodás. Egy helyen kicsit ugyan viccelődve, de mégis érezhető aggodalommal elmondták, hogy a fenébe, már, hová jutottak, spanyol tejet használnak a gazdák a sajtkészítéshez.
A völgy híres krumplilevese (ebből is látható, hogy a régióban élő embereket nem vetette fel a pénz a régebbi korokban), házigazdánk hosszas könyörgésére készítette el nekünk a konyha, mert a zsúfolásig telt étteremben kizárólag a tapasra és a sörre tudtak csak koncentrálni.

És a tapas

Okcitánok oda, spanyolok ide, itt is nagy karriert fut be a tapas. Eszméletlenül finomak.
Az étterem minőségi kiszolgálást nyújtott, de egyszerre volt bár és szinte kocsma is (nem a hazai értelemben). Nagyon jó volt a hangulat.

Hazafelé

Hazafelé átsuhantunk Franciaországon (drágák az autópályák), Átmentünk a világ kilencedik leghosszab alagútján (Fréjus-alagút), megálltunk még Bustoban, majd másnap Szlovénián keresztül értünk haza. Hihetetlen volt, hogy Szlovénia mennyire üde zöld volt az eddig látott tájakhoz képest.